Hát megalakult. A korábbi tétovaságuk után így dolog nem látszik reménytelennek. A lényegében tartalom nélküli Millába és Szolidaritásba - mint vadoncokba - beoltva a Bajnai hozta tartalom jó energiákhoz juthat, ereje rohamos növekedésnek indulhat. Mondhatni: a dolog rendesen ki lett találva. A nagy kérdés az, hogy a pártokkal való kétféle magatartást hogyan lehet egyensúlyban tartani. Azaz úgy tartani távol őket, hogy közben együttműködésre is mód leyen. 

*

Tegnap én is közreadtam a magam tiltakozását, több blogomban is megjelent. Ígyen fest:

Október 23 - tiltakozás az Orbán-rezsim ellen

Magyarországot elidegeníti Európától az Orbán-kormány. A miniszterelnök és csapata, úgy tűnik, mindent megtesz azért, hogy az ország kiiratkozzon  a jogállamiság és az alkotmányosság intézményeiből, lényegében már a demokrácia van veszélyben, a jogrendszer egypártivá vált, a médiában a szólásszabadságot korlátozó hatalmi presszió tapasztalható. Elemzők sokasága állítja (és nem csak balaoldaliak), hogy az ország a hibás gazdaságpolitika miatt nem tudja elhagyni a hanyatló gazdasági kényszerpályát .

Mindez önmagában is elegendő lenne ahhoz, hogy a demokrácia és a jogállamiság hívei határokon belül és kívül egyaránt fellépjenek az Orbán-rezsim ellen, és felemeljék hangjukat azok is, akik a gazdasági hazardírozást elítélik és látják roppant veszélyeit.

A tiltakozás és felháborodás valamennyi formáját azonban nem is annyira a fentiek teszik indokolttá, hanem az, hogy mindez nemcsak pimasz hatalmi arroganciával párosul, hanem egy olyan ideológiai háttér kiépítésével is együtt jár, amely a társadalmi kirekesztésen, vagyoni, faji, vallási, nemi megkülönböztetésen alapszik.

Az effajta eszmerendszer megerősödése, ráadásul kormánytámogatással, szükségszerűen vezet nem csupán gyűlölködéshez, hanem erőszakhoz is, népcsoportok, vallási és faji közösségek elleni atrocitásokhoz, a másként gondolkodók és az elvárttól eltérő identitással rendelkezők elleni fellépéshez. Mindez szögesen ellentétes nem csupán az alapvető emberi jogok nemzetközi normáival, hanem akár a keresztényi értékrenddel is.

Az Orbán-kormány áldatlan tevékenysége mérhetetlen károkat okoz a határon túli magyarság körében is: Kárpátalján soha nem volt ekkora a széthúzás, nem volt ilyen politikai-ideológiai alapú gyűlölködés a magyarországiakkal megegyező törésvonalak mentén szétszakított népcsoporton belül. Az exportáruvá vált orbáni nacionalizmus a kárpátaljai magyarsággal szembeni ellenszenvet is táplálja az ukránok-ruszinok körében, a Fidesz által favorizált kárpátaljai magyarságszervezet sérelmi politizálása pedig lehetetlenné teszi a kárpátaljai magyarság integrálódását és akadályává vált annak is, hogy e nemzeti kisebbségnek létrejöjjön a hatékony politikai érdekképviselete.

A magam szerény módján az alapvető elvi okokon túl ezért is csatlakozom az október 23-i megmozdulásokhoz és

A LEGHATÁROZOTTABBAN TILTAKOZOM AZ ORBÁN-REZSIM MEGOSZTÓ, KIREKESZTŐ, A SZABADSÁGJOGOKAT KORLÁTOZÓ ÉS A DEMOKRATIKUS-LIBERÁLIS GONDOLKODÁST ELUTASÍTÓ MAGATARTÁSA ELLEN.

A KORMÁNYNAK BUKNIA, A FIDESZNEK VESZTENIE, ORBÁN VIKTORNAK PEDIG EGYSZER S MINDENKORRA TÁVOZNIA KELL A MAGYAR KÖZÉLETBŐL.
 

Már órák óta utaztam, amikor végre feltűntek a ronda iparváros város első torz épületei. Az állomás budös volt és rideg. Bíztam abban, az iskolában barátságodabb kép fogad. Az ipari kémények tárgyában tartott tantárgyi vetélkedő, amelynek második napi fordulójára időben megérkeztem a hajnali busszal a szomszédos városba, tartogatott még számomra meglepetést. Az előző napi fogalmazás-írás után (a gyűjtőkémény szerkezete, kéménybélelés) most tesztlapokat kellett kitöltenünk. Szerepeltek rajta irodalmi és nyelvi kérdések, nem is volt velük nagyobb gondom, legtöbbször tudtam a válaszokat. De akadt néhány más jellegű feladat is, ezek inkább a tájékozottságunkat, általános műveltségünket szondázták. Itt nemegyszer elbizonytalanodtam, Haydnt tévesen barokk zeneszerzőnek jelöltem meg, és bizony nem tudtam, hogy a hajdani Bizáncnak mi a mai neve. Zavarba azonban mégsem ezektől jöttem, hanem amikor az állt a tesztlapon, hogy soroljak fel helyi kályhás mestereket, kémény építőket. A zavart nem maga a feladat váltotta ki belőlem, hanem a saját reakcióm. Elsőként ugyanis már oda is kanyarítottam nagy büszkén apám nevét - az ipari kémények konstrukciós kérdései terén ő első számú szaktekintélynek számított -, amikor elszégyelltem magam. Hogy is veszi az ki magát, hogy vele kezdem a listát. Kihúztam hát, és kollégáit kezdtem sorolni, elég sokat ismertem közülük személyesen is. A felsorolás végére aztán újra odabiggyesztettem apámat. De ezzel sem lehettem elégedett, micsoda dolog, hogy édes szülémet utoljára hagytam, mint valami szánandó sereghajtót, aki talán nem is igazi kémény szakértő, csak a fia protekciójával került fel a listára. Tudtam, hogyne tudtam volna, hogy apámat nem sokra tartja a szakma, épp elégszer vágta a fejéhez anyám ahhoz, hogy - bár engem akkoriban ez egyáltalán nem érdekelt - nekem is a tudatomba vésődjön. Ha utoljára hagyom, azzal én is csak rásütöm ezt a bélyeget, mintha elfogadnám a kéményseprők ítéletét, mintha őhozzájuk csatlakoznék apám ellenében, mintha lenézném azt a munkát, amellyel eltartja családját. Kihúztam hát apámat másodszor is. S hogy ne is látszódjon az űrlapon, kinek a nevét gondoltam kétszer is érdemesnek a törlésre, vastagon besatíroztam a nevét, így adtam le az űrlapot, a magam ejtette két szégyenfolttal, röstelkedve. Az utcára kilépve szörnyű szorongás kerített hatalmába, úgy éreztem, minden ipari kémény rám akar dőlni.