Kicsit feldobtam egy kárpátaljai irodalomtörténész blogját azzal, hogy számára hízelgő összehasonlítást tettem, kifejtve, hogy érvelése alapján a felemelt ujjával múltamra emlékeztető tudós blogíró engem bizony Boborjánra emlékeztet, aki hiába öltözött Jetinek, mégis kinevették azzal, hogy egyáltalán nem ijesztő. Válasza ez volt: De! – Nagyjából ilyen meggyőzően állít Csordás László különféle dolgokat, nyolcszor is leírva a nevemet. Ebből aztán kis vihar keletkezett a kárpátaljai magyar irodalom bilijáben, így megadatott nekem, hogy Cs. L.  alig olvasott és hótt unalmas blogját kicsit felpörgessem. A szerző sajnos csak pár napig sütkérezhet az általa kárhoztatott és szerinte az én asztalomat képező cirkusz rivaldafényében - azóta napi olvasottsága újra visszazuhant a 10 érdellődő alá.

A dolog azzal kezdődött, hogy egy furcsa meghívó olvastán meglepődve fedeztem fel rajta egy számomra korábban ismeretlen kárpátaljai irodalomtörténészt, no meg egy csomó írót. Az íróság fogalma persze eléggé tág, így aligha lett volna érdemes abba belemenni, milyen szakmai ismérvek alapján nevezhető valaki írónak, költőnek egy meghívón vagy bárhol másutt (később aztán mégis erre kanyarodott a vita, leginkább a facebook-bejegyzések nyomán). Ám afölött mégsem siklothattam el, hogy valaki mitől is lesz irodalomtörténész, mert ez talán mégis jobban köthető bizonyos kritériumokhoz és én azt gondolom, nem diploma teszi az irodalomtörténészt – még Kárpátalján sem. No erre atán a kárpátaljai Boborján kicsit felkapta a vizet és arra emlékeztetett, hogy az én első kötetem sem volt valami fényes. Ez persze igaz. De az is, hogy első néhány könyvkritikám megjelenése után bizonyára élénken tiltakoztam volna, ha egy plakáton irodalomtörténésznek neveznek.

Keresőoptimalizáló seo-munkámkeretében felújítottam ezt az oldalt:

Régi-régi oldal. Sokáig egyáltalán nem foglalkoztam vele - elkészítettem, feltettem rá pár mondatot - aztán magára hagytam. Sőt, egy időben elérhetetlen lett, akkor, amikor az ungparty.net domain előfizetését nem újítottuk meg. Aztán úgy döntöttem, mégis kell nekem ez a név. Azóta igen sok minden került alá, két blog és keresőmarketing tekintetében több igen értékes oldal. Az ungparty.net/karpatalja persze a Google-listán való jó szereplése és 4-es PageRank-száma ellenére nem tartozik a legértékesebbek közé - mert ugyan ki akarna például hirdetni rajta. Vagy mégis? Én mindenesetre megnyitottam a lehetőségét ennek, s tettem alá néhány további fontosnak gondolt weblapot: Kárpátalja - Zakarpattya

Soha nem éreztem kisebbségi helyzetemet és "határon túli" státusomat hátránynak. Mindig inkább úgy tekintettem rájuk, mint egy sokismeretlenes egyetlenben az "adva van" kategória értékeire - nélkülük közelébe sem juthatnék a megoldásnak. Másnak más a készlete - az enyém ilyen, az enyém ez, ebből kell kiindulnom. Ha jól helyettesítem be a készen kapott értékeket a megfelelő helyre, akár még pontosabb, jobb képletet is kaphatok, mint azok, akik látszólag kedvezőbb adottságokból indulhattak ki.

Alkotó embernek meg éppen hogy javára válhat minden különleges, átlagostól, normálistól eltérő, periférikus helyzet. Igaz, hogy kevesebb benne a biztonság és kényelem, de hát ugyan nem a veszélyből és a gyötrődésből merít-e az, aki fest, komponál, ír.

Ahogy valamely élethelyzetről, ugyanúgy egy-egy térségről is a művészek egészen másként vélekednek, mint a sztereotípiákban gondolkodók. Ahol az utóbbiak a modern civilizáció tektonikus szakadékát, a komfortos világ végét látják, ahol kijelölnék a fejlettség és az elmaradottság, a szabadság és a bezártság közötti senkiföldjét, nos, ugyanarról a térségről az emelkedettebb elmék, poéták, piktorok, komédiások azt vallják, nincs izgalmasabb hely, mint az, ahol kultúrák, nyelvek, vallások és nemzetiségek találkoznak - lehetőleg minél távolabb a hatalmi gócoktól. Ami másnak átkozott provincia, íróember számára lehet olyan sajátos intellektuális régió, amely ismeretlen dimenziókat nyit a mélységek és magasságok felé, lehetővé téve, hogy a lokális értékek alig pislákoló jelzőtüzei kirajzoljanak valami titkos kifutópályát a kozmikus gondolatok számára.

Ez pedig nem jelent kevesebbet, mint hogy kisebbségben élni, periférián élni, mezsgyelétet és peremlétet megélni: nagyszerű kiváltság.

Megélni - de nem beleragadni. Időben felismerni a provincia cuppogó sarát. Belelépni, átgázolni rajta - aztán elegáns mozdulattal lerúgni a lábunkról. Vállalva, hogy a benne caplatók emiatt a mozdulat miatt árulónak tekintenek.

Hosszú ideje már annak, hogy nem tudok azonosulni az olyanfajta kárpátaljaisággal, amely kollégáim többségének identitását meghatározza - és alighanem be is határolja. Bár nem kétlem, hogy a sérelmi magatartásból, a történelmi nosztalgiából és a közösségi sorsverés létélményéből táplálkozó alkotói habitus alkalmas keretet adhat egy hiteles életmű létrehozásához, mégis inkább a folytonos önismétlés elsekélyesedő példáival találkozom. Ha a mostohaság folytonos felpanaszolása és a mégis kitartás fogcsikorgató pátosza képezné a kárpátaljaiság legfőbb ismérvét, akkor én valóban nem tekinthetném magam kárpátaljai írónak - és szó se róla, korábban többször éreztem úgy, hogy szellemi értelemben már emigráltam innen.

Az erősebb nagyítású lencseüveg fókuszában azonban egy ideje más összefüggések rajzolódnak ki előttem. Ha eddig azzal fölényeskedtem, hogy "miféle gyökerek? - nekem szárnyaim vannak!" - akkor most higgadtan és megelégedéssel belátom: ezer kötelék fűz ehhez a földhöz. Vékony, csillogó nemesfém szálak, göcsörtös, durva légzőgyökerek - és a gravitáció érzékeny erővonalai. Ide fűznek. De rugalmasságra tanítottam valamennyit: ha akarom, a Holdig is elengednek.