Kicsit feldobtam egy kárpátaljai irodalomtörténész blogját azzal, hogy számára hízelgő összehasonlítást tettem, kifejtve, hogy érvelése alapján a felemelt ujjával múltamra emlékeztető tudós blogíró engem bizony Boborjánra emlékeztet, aki hiába öltözött Jetinek, mégis kinevették azzal, hogy egyáltalán nem ijesztő. Válasza ez volt: De! – Nagyjából ilyen meggyőzően állít Csordás László különféle dolgokat, nyolcszor is leírva a nevemet. Ebből aztán kis vihar keletkezett a kárpátaljai magyar irodalom bilijáben, így megadatott nekem, hogy Cs. L.  alig olvasott és hótt unalmas blogját kicsit felpörgessem. A szerző sajnos csak pár napig sütkérezhet az általa kárhoztatott és szerinte az én asztalomat képező cirkusz rivaldafényében - azóta napi olvasottsága újra visszazuhant a 10 érdellődő alá.

A dolog azzal kezdődött, hogy egy furcsa meghívó olvastán meglepődve fedeztem fel rajta egy számomra korábban ismeretlen kárpátaljai irodalomtörténészt, no meg egy csomó írót. Az íróság fogalma persze eléggé tág, így aligha lett volna érdemes abba belemenni, milyen szakmai ismérvek alapján nevezhető valaki írónak, költőnek egy meghívón vagy bárhol másutt (később aztán mégis erre kanyarodott a vita, leginkább a facebook-bejegyzések nyomán). Ám afölött mégsem siklothattam el, hogy valaki mitől is lesz irodalomtörténész, mert ez talán mégis jobban köthető bizonyos kritériumokhoz és én azt gondolom, nem diploma teszi az irodalomtörténészt – még Kárpátalján sem. No erre atán a kárpátaljai Boborján kicsit felkapta a vizet és arra emlékeztetett, hogy az én első kötetem sem volt valami fényes. Ez persze igaz. De az is, hogy első néhány könyvkritikám megjelenése után bizonyára élénken tiltakoztam volna, ha egy plakáton irodalomtörténésznek neveznek.